Melyik ifjú, 16 éves képzőművész nem
álmodozik titokban arról, hogy egyszer személyesen, élőben is megcsodálhassa
Rómában Colosseumot, a Forum Romanumot, a Trevi-kutat és a Capitoliumot,
Firenzében Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaello és Giotto csodálatos
festményeit, Pisában a híres ferde tornyot és a Csodák mezejét. Az utóbbi
időben egyre többet gondoltam arra, tanulmányoznom kellene az antik Róma, a
középkori és a reneszánsz Itália korának képzőművészeti-festészeti örökségét a
helyszínen is. Igazából így tudnék személyes tapasztalatokat, művészi ötleteket
is szerezni képzőművészeti téren képességeim további fejlesztéséhez. Ugyanakkor
kíváncsi voltam a mai olasz modern festészet néhány kiemelkedő alkotására is. S
lám-lám, mindez nekem már 16 éves koromra- ifjú festőművészként, eddigi
eredményeim alapján talán nem teljesen érdemtelenül- megadatott! Egy nagy álmom vált valóra 2015 márciusára és
áprilisára, amikor egy országos képzőművészeti pályázat győzteseként nyolc
napos egyéni képzőművészeti tanulmányúton vehettem részt Itáliában a Magyar
Állam teljes körű anyagi támogatásával, valamint a TÁMOP-Tehetséghidak és a
MATEHETSZ szervezetek közreműködésével és segítségével. A tanulmányúton nem
pusztán magánszemélyként, hanem az iskolám képviseletében, művészeti
vezetőjének javaslatára, tehát a Várpalotai Képesség-és Tehetségfejlesztő
Magániskola Gimnáziumának képzőművészeti tagozatos diákjaként vehettem részt.
Már az út megtervezése is nagy vitákat és
izgalmakat okozott, hiszen alapos előtanulmányokat végeztem mentoraim és
tanáraim javaslatára: az egyik legfontosabb tervezési szempontom volt, hogy ne
kukán, azaz tudatlanul érkezzem az általam kiválasztott neves helyszínekre. Azt
meg különben is rettenetesen utálom, ha mindenféle kéretlen és gusztustalan
„okostojás” –csak a 16 éves korom és
egyéb gondjaim miatt-engemet teljességgel alkalmatlannak tart egy ilyen nagy
kihívást jelentő feladat megoldására és megszervezésére! Így alakulgatott ki
lassan a program, hiszen Pisa a középkori, Firenze a reneszánsz és Róma az
ókori képzőművészeti öröksége miatt is kihagyhatatlan helyszínnek tűnt.
Pisába érkezve engem először a Csodák
mezejének, azaz a Dóm térnek a látványa nyűgözött le: a hófehér fallal
körülvett hatalmas mező, s azon azok a gigászi épületek lélegzetelállító
látványt nyújtottak. A helyszínen megtudtam, hogy azért Csodák mezeje, mert itt
maradt meg egyedül együtt a középkori dóm. keresztelőkápolna, a harangtorony és
a temető, az ispotály épületegyüttese, amelyek a 11-és a 14 század között
épültek, Ezek a hatalmas, fehér márvánnyal borított épületcsodák a zöld
mezőn a kora délelőtti verőfényes
órákban összhatásukban már-már túlvilági szépséget sugároztak felém. A
keresztelőkápolnának a hatalmas, kör alakú mérete inkább fenséges, mint zord,
amikor a hatalmas érckapun belépünk, már inkább bájos és egyszerű. Román
stílusban épült, de a belső fényviszonyai kiválóak, a kupolája pedig az ég felé
húzza a tekintetet. Középen áll a hatalmas medence, ahol a keresztelések
zajlottak, Megjegyzem, már a mérete miatt is a megkeresztelt itt nem csupán
néhány csepp vizet kapott a homlokára, hanem igazi Szent János-i
bemerítkezésben részesült. Niccolo Pisano hatszögű szószékén a meztelen.
Héraklész már
az új stílus, a reneszánsz jegyében fogant, hiszen az emberi testet már a maga
szépségében és harmóniájában formálta meg. a mester. A Pisai dóm a mező közepén helyezkedik el,
óriási mérete a római kereszt alakjára emlékeztet, falai vaskosak, erőt és
tekintélyt sugároznak, leginkább román hatásokat sugároznak. A hatalmas, hármas
bronz főbejáratot domborművek díszítik, belülről derül ki, hogy igazi
csarnoktemplomról van szó a 91 méter magas hatalmas kupolájával. Középen
áll a terjedelmes, csipkézett, fehér
mészkőből épített szószék, amelyet Giovanni Pisano, Niccolo Pisano fia
készített. A színes üvegablakok fényjátékai már a gótikát idézik. Engem azonban
belső, monumentális barokk festményei
nyűgöztek le igazán, megfigyeltem azokon
szemek, a mozgások, az érzelmek játékát és harcát. A középkor világát tárták
elém még a díszes szárnyas oltárok és az a néhány ikon is, amelyeken még nincsenek
feltüntetve az alkotójuk neve, hiszen a művész a középkorban még csak egy egyszerű,
névtelen mesterember. Középen függ a hatalmas bronz-csillár, amelynek
segítségével Galilei állítólag rájött az inga-mozgás rejtelmeire. A mennyezet
aranyozott stukkói a túlvilágot, az égi mennyországot sugallják felénk.
Na persze, ha Pisa, akkor a ferde torony. De
mi is az a híres ferde torony? A pisai torony egy harangtorony, illetve egy
óratorony, akárcsak Firenzében, s közvetlenül a dóm mellé épültek. De miért?
Hát persze, a kupolák! A felfelé vékonyodó, hatalmas méretű és magasságú kupolák
nem bírták volna el a harangok irtózatos súlyát, ezért a derék firenzei és
pisai polgárok a dómjaik mellé-a biztonság kedvéért- építettek inkább egy-egy
harangtornyot is. A pisait elég sokáig, mert a harmadik szint elkészülte után -
már a 12. században-megsüllyedt, mivel ingoványos, üledékes talajra
választottak, s mindösszesen 3 méter mélyre alapozták le az épületet. Persze ez
nem akadályozta meg őket abban, hogy később felhúzzanak újabb négy szintet a 14
századra, sőt még egy nyolcadik, harangtorony szintet is, ahová hét hatalmas
harangot telepítettek Az utóbbiak még tovább fokozták a torony dőlését. A ferde
torony szépsége és kecsessége bámulatba ejti a nézelődőt, a külső, félköríves
kis oszlopok kifinomult ízlésre vallanak, egyszerűségük már-már a reneszánszot
idézik. Persze érdemes megjegyezni, az itáliai városállamok állandóan
háborúztak egymással, s ezek az építészeti csodák a békésebb időkben kifejezték
az egymással történő állandó vetélkedést az építészet-képzőművészet terén is.
Firenzében már egészen más volt a helyzet.
Hiszen Firenze Leonardo da Vinci, Michelangelo, Boccaccio, Dante és Petrarca és
a Mediciek városa, a reneszánsz bölcsője. Az egységes reneszánsz városkép
szépséges, minden lüktet a szépségtől, a művészettől és a festészettől.
Firenzében is megtalálható a dóm, harangtorony és a keresztelőkápolna
hármassága, de itt hangsúlyozottan a dóm uralja a teret, a keresztelőkápolna
kisebb és kecsesebb, s mindhármuk kívül sokkal díszesebb. A tér itt már nem
monumentális, az épületegyüttes szinte beleolvad a városba. Engem legelőször a
Firenzei dóm külső szépsége ragadott meg, kívül sokkal díszítettebb és
színesebb is volt, mint a pisai. Itt minden sokkal világibb és vidámabb volt,
mint Pisában, mintha eltűnt volna a középkor komorsága. Hát igen: a reneszánsz
szülővárosában vagyok! Sokáig álltam a firenzei dómban a hatalmas és híres Dante-freskó
előtt. A festmény a költőt ábrázolja, kezében híres művével, az Emberi
színjátékkal. Feltűnik az alkotáson az akkori világ szerkezete, a firenzei dóm,
sőt a városháza is.
A dóm ékköve a hatalmas kupolája, amelynek belsejét Vasari és Zuccari monumentális
freskói díszítik. Engem a téren azonban a keresztelőkápolna híres, a dómmal
szembeni, Ghiberti által kivitelezett aranyozott bronz-kapuja ejtett ámulatba
leginkább, amelyet Michelangelo a Paradicsom kapujának nevezett el. Az
aranyozott domborműveken ószövetségi jelenetek láthatók- hihetetlen
precizitással és kifinomult ábrázolásmóddal megjelenítve azokat. A híres Palazzo Vecchion található
Michelangelo szépséges Dávid szobra (illetve annak másolata), Cosimo Medici
lovas bronzszobra és mellette a híres szökőkút, valamint a körbe-körbe,
mindenhol felbukkanó antik és reneszánsz ihletésű márvány-szobrok. A Signoria,
tehát a Városháza hatalmas tornya uralja a terepet, rátelepszik magasságával a
térre. Itt ülésezett a városi tanács, innét irányították a Mediciek és a városi
közgyűlés a várost.
De
nekem a nagy falat az Uffizi Képtár volt, hiszen jómagam is festő vagyok.
Botticelli Vénusz születése és a Tavasz allegóriája című műve előtt is
hosszasan elidőztem, hiszen a színeknek és a formáknak a csodálatos összhangját
lehet azokon fellelni, a kifinomult ábrázolásmód, a könnyed elegancia, a
hihetetlen kecsesség is önmagáért beszél. Leonardo da Vinci Angyali üdvözlet c.
munkájának csodálatosan összehangolt arc- és szemjátéka is megfogott.
.Állítólag a mestere, Verocchio, amikor először megpillantotta tanítványa alkotását,
elhatározta, nem vesz többé ecsetet a kezébe. Olvastam valahol, a tudálékos
művészettörténészek megkérdőjelezik az alkotás eredetiségér, állítólag
tanítványai vagy mások festették az alkotást vagy „besegíthettek” neki..
Leonardo mester persze nagyon rászorulhatott az ilyen „segítségre”. Az emberi
ostobaság és rosszindulat határtalan! Hát igen! A mocskos plágium-vádtól –úgy
tűnik- a legnagyobbak sem menekülhetnek! Michelangelo Szent család című
alkotásának a közvetlen bája, mesteri kompozíciója és színkezelése is
megfogott.
Az
Arno folyón ível át a világ egyik leghíresebb beépített hídja, a Ponte Vecchio,
amelyet teljes egészében az aranyművesek boltjai uralnak. Állítólag a Mediciek
palotásából egy zárt folyosó-rendszer vezetett át a Ponte Vecchion keresztül a
Signoriára, mert Firenzében állandóan pártvillongások voltak. Ezért a
középkorban a Mediciek sem érezhették magukat soha biztonságban még a szeretett
Firenzéjükben sem, ezért ezen a zárt folyosón közlekedtek a városon át-és
keresztül-persze ott is a testőreik kíséretében. Ezek után nem lepődtem meg
Pitti palota kialakításán sem: a Mediciek palotája elölnézetből engem inkább
egy erődítményre emlékeztetett a hatalmas kőtömbökből épített falaival és az
alsó ablakainak karvastagságú vasrácsaival. A palotában a Palatina képtár
gyűjteményéből Raffaello és a Tiziano alkotásait is hosszasan szemlélgettem.
Különösen rabul ejtett Raffaello színkezelése, élénk tónushasználata és
színtechnikája, kompozíciói bámulatosan könnyedek és elegánsak. A palota hátsó
kijáratánál kezdődik a híres Boboli kert: a Mediciek hatalmas, lugasokkal,
lépcsőkkel és szerelmi búvóhelyekkel tarkított reneszánsz kertje, amely már
sokkal barátságosabb és emberibb arcát mutatja a palotának. Nem hagyhattam ki
az alkalmat, ezért az itt tanyázó néhány hatalmas macska közül néhányat jól
megdögönyöztem. Ekkora hatalmas kandúrokat még soha nem láttam életemben! Rendkívül békés és barátságos jószágok voltak, szorgalmasan
doromboltak. Szerintem már a Mediciek óta itt lopják Isten szent napját ezen a
szépséges és békés vadászmezőn. A kert végében- a Porcelán Múzeumban- ízelítőt
kaphatunk abból a mindennapos elegáns és kifinomult fényűzésből, amellyel a
Mediciek tengethették szerényen mindennapjaikat akár a szobáikban, akár az
étkezőikben.
De kíváncsi voltam a mai modern firenzei
festészet állapotára is, ezért felkerestünk több jeles, mai kortárs galériát is
a városban, Ami előszörre egyből feltűnt nekem, hogy teljességgel hiányzik a
mai modern magyar festészetet uraló-számomra utálatos!- depressziós, világvége
állapot, a sötét, barna, fekete színek kaotikus uralma, az érthetetlen,
áttételes, nonfiguratív, úgymond „modern” ábrázolásmód. Egy derűs világ tárult
elém. A mai olasz festők építenek a reneszánsz hagyományaikra, ügyelnek a
színek harmóniájára, többnyire lágy pasztellszíneket alkalmaznak.
Témaválasztásuk és ecsetkezelésük sokszor bizarr, de nem agresszív és tolakodó,
ügyelnek a modernségük mellet a harmóniára és a közérthetőségre is.
Megfigyeltem
még a híres firenzei utcai festőket is alkotás közben, boszorkányos ügyességgel
festettek akvarellel tájképeket és portrékat is. Először nagyon megirigyeltem
őket. Bezzeg, ha én ilyen gyorsan és pontosan tudnék festeni! Aztán rájöttem ám
hamarosan a zsiványságra! Szinte mindegyik utcai mester ugyanazt a témát és
tájképeket és zsánereket festette meg a város bármely pontján. Hát igen! Így
aztán könnyű! Persze más a művészet és más a mesterség, más az elmélyült
műtermi munka és megint más a pénzcsináló utcai bohóckodás!
Róma
Firenzéhez képest teljesen más kategória, hiszen az antik világ majd a
kereszténység és a művészetek meghatározó központja hosszú évezrede óta. Első
utam a Szent Péter székesegyházba vezetett, amelynek hatalmas tere, irdatlan
mérete és tömege nagy hatást tett rám. A tér és a székesegyház, annak lélekemelő
kupolája is mind-.mind Bernini, Bramante, de legfőképpen Michelangelo keze
nyomát viseli. A székesegyház monumentalitása mellett az oldalhajójában
Michelangelo Pietájának törékenysége és hófehér tisztasága meghatott és
elgondolkoztatott. A Vatikáni Múzeumban Raffaello négy termében a freskók
gazdag színvilágát, így a híres Athéni iskolát nagyon sokáig csodáltam, de hosszasan
nézegettem a Sixtus-kápolnában Michelangelo mennyezetfreskóit is. Hallatlan
művészi kihívás és feladat lehetett háton fekve, hosszú hónapokig, évekig
megtervezni, előrajzolni, megfesteni ezt a monumentális ószövetségi kompozíciót,
amely Mózes I.. Könyvének, a Genezisnek a legfőbb jeleneteit örökíti meg. Nekem
az Ádám teremtése c. jelenet tetszett a legjobban, zseniális, ahogy a két kéz
ujjai szinte érintik egymást. Ugyanakkor megjegyzem, a mennyezetfreskó női
alakjaitól egyáltalán nem voltan elragadtatva! Például Éva portréja engem
leginkább egy kigyúrt atlétanőre emlékeztetett, a festője olyan izmosnak ábrázolta,
mint ahogy kinéz ma egy női súlylökő. Nem találtam meg itt egyáltalán Botticelli
nőalakjainak érzékiségét és nőiességét. Én úgy látom, Michelangelo igazán a
fiatal, szép, izmos férfitestek megformálásakor volt elemében, sok pletyka is
keringett akkortájt ilyenféle vonzalmairól a világhírű művésznek. De
felfigyeltem még a Vatikáni Múzeumban Fernando Botero és Chagall néhány
remekművére is! A kolumbiai festő alkotásán egy testes, vörös ruhás főpap
gyalogol át egy zöld mezőn, látásmódja egyszerre
naiv és egyszerre komikus. Chagall festményein az álom keveredik a valósággal,
a naiv a modern látásmóddal. Akkor jöttem rá igazán, hogy hozzám ők állnak
leginkább közel, nem az a sok kicsiszolt, agyondicsért reneszánsz mester. Őket
már úgysem tudja senki túlszárnyalni, amit lehetett, azt már megfestették a
maguk műfajában, kár is lenne utánozni őket bárkinek. Fernando Botero és
Chagall igazi felüdülés volt nekem a nagy antik és reneszánsz rengetegben!
A
Capitoliumi Múzeumban sokáig csodáltam a hallatlanul kifinomult ábrázolású Tövishúzó
fiú szobrát. A Haldokló gallus, a Légiós halála és a Laokoon szoborcsoport
emberi tragédiákat, őszinte és fájdalmas, ugyanakkor felemelő emberi érzéseket
árasztottak felém. De rám néhány antik-római freskó -maradvány tette a
legnagyobb hatást színeivel és összhatásával: az Orpheusz búcsúja Euridikétől című
freskó-töredék előtt sokáig álltam, hiszen a festő meg tudta jeleníteni a szerelmesek
búcsúját, a végleges elszakadás hiteles emberi érzéseit. A híres, több méter magas
bronz Herkules szobor erőt és nagyságot áraszt, csakúgy, mint az ókori Róma örök
jelképe, a fiait szoptató Capitoliumi nőstényfarkas.
A Forum Romanum méretével, erejével és
nagyságával Róma dicsőségét hirdeti még ma is. A Capitoliumról csodálatos
rálátás nyílik erre a nagyszerű épület-együttesre, amely majd egy évezredig az
ókori világ központja volt. Itt vezetett végig a győztes római hadvezéreknek a
diadalútja a bejárattól, a Titus diadalívtől a Concordia, azaz az egyetértés
templomáig, a Capitolium tövéig a Via Sacrán, a Szent úton keresztül. Megnéztem
azt a három hajóból álló sziklabörtönt is, ahol a diadalmenetek után az
elfogott uralkodókat közszemlére tették a nyilvános kivégzésük előtt. Nem
csodálom, hogy –sorsát elkerülve- Kleopátra még Rómába hurcolása előtt
öngyilkos lett. Engem az egész Forum Romanumból a Curia, azaz a szenátus hatalmas
épülete és a Romulus körtemploma fogott meg leginkább, ezek az épen maradt
épületek még ma is ékes bizonyítékai a rómaiak építőművészetének. A Curia
téglából épült impozáns, hatalmas épülete azt a hatalmat és a rideg célszerűséget
sugározza, amellyel a szenátus és a császárok évszázadokig irányították az
akkori világot. A Romulus körtemplomának egyszerűsége és bája pedig kifejezi
azt a hihetetlen ragaszkodást és szoros köteléket, amellyel Róma népe
viszonyult városának alapítójához.
A
Colosseum mai, romos, töredékes állapotában a Római Birodalom hajdani nagyságát,
erejét idézi, azonban nem feledhetjük, hogy milyen véres és szörnyű játékokkal is
szórakoztatták Róma császárai a vérszomjas, üvöltő népüket. Ennek- a mai szemmel
gyalázatos „kedvtelésnek” bizony tízezrek, keresztény mártírok ezrei estek
áldozatául. Nem véletlen, hogy odaérkezésünk napján Ferenc pápa a Colosseumban
tartott húsvéti szentmisét a keresztény mártírokért. Tovább folytatva az ókori
képzőművészeti barangolásomat Rómában, a Pantheont megpillantva
megtapasztalhattam a rómaiak kupolaépítési technikájának a tökéletességét, a
betonnak az ókori, hallatlanul magas szintű alkalmazását is. A kupola és belső
fényjátéka 2000 év után is nagyszerű és lenyűgöző, csakúgy, mint Traianus és Hadrianus
császár diadaloszlopai, amelynek frízei a hadjáratok legfontosabb eseményeit
örökítik meg hihetetlen pontossággal és tökéletességgel..
Persze vannak Rómának másik arcai is. Ha nem
akarunk az ókori Róma nagysága előtt tovább hódolni, akkor elmehetünk a Piazza
Navona terére, és megcsodálhatjuk a Bernini
által
tervezett Folyamok kútját vagy a tér két végébe épített Mór-kutat és a
Neptun-kutat is. Elzarándokolhatunk a híres Spanyol lépcsőhöz vagy meglovagolhatjuk
a Piazza dei Popolo kőoroszlánjait és elnézegethetjük ott a híres kőobeliszket.
.Én zárásképpen a világhírű Trevi–kutat
kerestem fel. A kút a nevét a középkorban kapta az egymást itt keresztező
hármas útról. Az ókorban egy hatalmas forrás fedeztek itt fel, amely a kutat
táplálta és táplálja. A helyszínhez érve azonban nagy csalódás ért, hiszen a
kút hatalmas medencéjében nem volt egyetlen csepp víz sem, ugyanis
restaurálták. Az ősi szokás szerint azonban pénzérmét dobtam az üres kútba,
mert aki így tesz, az a hagyomány szerint visszatér még életében előbb-utóbb
Rómába. Szabályosan, a jobb kezemmel a bal vállamon keresztül dobtam hátrafelé
a tízcentest az üres medencébe. Talán egyszer újra viszontlátom Rómát, az örök
várost.
Az itáliai képzőművészeti tanulmányút engem
több évre szóló művészi élménnyel és ötlettel látott el és gazdagított. Máris
több vázlatot és előrajzot is készítettem a látottakról, sőt megfestettem egy önarcképemet a Ponte Vecchióval, az Öreg Híddal és befejeztem azóta a Toszkán táj magyar ecsettel című sorozatomat is..
Készítette és összeállította: Vollein Ferenc, 16 éves ifjú festőművész 2015 júniusában